A fehér törzsfőnök

Lovával az Ördögszikla felé fordult, és jól elhelyezkedett a nyeregben. Elszánt tekintete is elárulta, hogy most következik a döntő pillanat. Sarkantyúja alig érintette meg a nemes paripa oldalát, az már vágtába csapott át, egyenesen a kiugró szirt felé. Az emberek szinte dermedten nézték. Szívük erősebben vert, lélegzetük meggyorsult, többen felsóhajtottak. Egyébként néma csend volt, csak a ló patáinak kopogását lehetett hallani a fennsík kemény talaján. A feszültség nem tartott sokáig. Húsz lépés elég volt, hogy a ló és a lovas a szakadék közelébe érjen. Már csak hat-nyolc hossz választotta el őket a szírt szélétől. A gyeplő lazán lógott - Carlos nem merte meghúzni, tudta, hogy lova a legkönnyebb érintésre is tüstént megáll, nagy hiba lett volna figyelmeztetni, mielőtt a kijelölt vonalat átlépi. Még egy szökellés... még egy ... harmadik is ... Hohó! - már a vonalon túl van! Jóságos ég! Lezuhan! Ilyen felkiáltások szakadtak fel a nézőkből, látva hogy a lovas - még mindig vágtatva - átrepül a vonalon.

Részlet a regényből: "Még a legügyesebb legény sem tudta lovát elég gyorsan megfordítani. A többi legény, aki nem vett részt a versenyen, már rég leszállt a nyeregből. Márpedig a legbátrabb ember sem mer egy felingerelt bikával gyalogosan szembeszállni. A férfiak közt zűrzavar és ordítozás, a nők soraiban rémült sikoltozás támadt. Ezt nem lehet baj nélkül megúszni - itt emberhalál lesz, talán nem is egy! Senki sem tudhatja, nem ő lesz-e a halálos áldozat! A carreták kétoldalt sorakoztak fel a padsoroktól jobbra-balra, velük együtt szabályos félkörben. Sőt messzire előrenyúltak a réten, a bikát szinte hívogatva. A bika be is rontott ebbe a félkörbe, egyenest a padsorok felé, mintha elhatározta volna, hogy ott tör át a menekülés útját keresve. A hölgyek eszeveszett rémülettel ugrottak talpra, mindegyik úgy érezte, hogy a felbőszült bika éppen őt ökleli fel. Rettenetes pillanat!"