Az utolsó töltény 10.

Ez a téveszmém mára eloszlott, be kell látni, hogy az én generációm is csak a nyomort és a terror fenyegetõ árnyékát hagyományozza gyerekeire és unokáira. Bár az egymást követõ nemzedékek sorsában az ínség és a szenvedés folyamata megállíthatatlannak tûnik, azzal próbálom vigasztalni magam, hogy mindig is megkíséreltem ellenállni mindenféle rendû-rangú Hatalom erõszakos próbálkozásainak. Azzal erõsítem a lelkemet, hogy egyetlen olyan sort sem írtam le, melyben elárultam volna a megalázottak és kizsákmányoltak ügyét. Belátom, hogy ez a keserves munkám sem oldott meg semmit, de talán fenntartotta a reményt, hogy jöhet valaki, aki egyszer majd valóban igazságot, felszabadulást hoz a veszteseknek: – »Exoriare aliquis nostris ex ossibus ultor« – támad majd bosszúálló a mi csontjainkból!”