Önéletrajzaim

„A vele készült interjúkban többször beszélt arról, hogy regénye nem a saját, hanem »figyelme önéletrajza« lesz, de valójában ennél még tovább ment az evangéliumi »mindannyian egyek vagyunk« gondolat jegyében, túllépve a figyelő és a megfigyelt közötti távolságon – ahogy nagynénjének írta 1979. július 26-i levelében: »mindenkivel egynek érzem magamat, s ezért adom alakuló könyvemnek is az Önéletrajzaim címet«. Az első három fejezet elkészültét követően hosszabb-rövidebb kihagyásokkal, többszöri próbálkozások, félbehagyott és eltépett fogalmazványok után születtek csak újabb részek.” – írja utószavában a szöveget gondozó Bende József. A most megjelenő Önéletrajzaim című kötet az elkészült és életében publikált részletek és fejezetek mellett közreadja a kapcsolódó töredékeket, befejezetlen részeket és szövegvariánsokat, fakszimiléket is. Pilinszky többször is kitért rá, hogy a tények és a valóság ellentétes egymással.

A kötet lezárása után, 2021. április végén került elő Juhász Anna irodalmárnak köszönhetően Pilinszky egy eddig ismeretlen jegyzetfüzete utolsó lakhelyén, Székesfehérváron. Bokros Jánosné, a költő hajdani főbérlője találta meg, és Juhász Anna közvetítésével átadta Pilinszky örökösének. A füzetben egyéb rövid feljegyzések mellett négy oldalon olvashatók az Önéletrajzaimhoz kapcsolódó fogalmazványok, melyeket utólag illesztettünk e könyvbe.

Részlet az Önéletrajzaim című kötetből:

Ónix Lenke

„Születtem szilveszter éjjelén, tizenhat évvel ezelőtt. A nevem Ónix Lenke. Fréditől és Annától karácsonyra megkaptam Verne Gyula Grant kapitány gyermekei című regényét, kétnyelvű, magyar és francia kiadásban. Szívesen és rendszeresen olvasgatom, de valahogy nem és nem sikerül előbbre jutnom benne. »Le 26 juillet 1864, par une forte brise du nord-est, un magnifique yacht évoluait à tout vapeur sur les flots du Canal du Nord.« A gőzös nevét nem lehet elfelejteni: »Duncan«. A szép lady Helena mindennap más-más színű bársonyruhát visel, és bár figyelmetlenül, fecsegő modorban: szinte kizárólag hozzám beszél. Férje, lord Edward Glenarvan ilyenkor hátat fordít nekünk, miközben távcsövét a hullámokra irányítja. Hátat fordít, de nem mindig.

– Petra, nem gondolsz arra, hogy kinőtted a ruhádat? Legalább az ujjából eressz le valamennyit.

– Lenke vagyok, és nem Petra – igazítom ki lady Helenát, miközben a napsütötte gyerekszobában olvasgatom történetüket. A »Duncan« mindig ennél a mondatnál fordul át Glasgow irányába.”