A felkelők meddő és kilátástalan csatákat vívtak a labancokkal, a bécsi császár szedett-vedett vazullusaival. Erdély volt még a legcsendesebb. Az erdélyi fejedelmek a hatalmas szultán oltalma alatt kormányozták az országot. Az erdélyi széleket abban az időben Partiumnak nevezték. Ide futottak a kurucok vesztett csaták után. Itt húzódtak meg lerongyolódva, kiéhezve, eltiporva. Hol az erdélyi fejedelmek, hol a török basák, vagy a lengyel nagyurak adtak nekik kisebb-nagyobb segítséget: ruhát, felszerelést, hogy újra kitörjenek a labancokra. Az elcsigázott, elkeseredett magyarok megpróbáltak megszabadulni a kegyetlen idegenektől, a zsarnokoskodó kalandoroktól. Bizony nem sok szerencsével!... A több mint húsz esztendeig tartó eszeveszett dúlásnak a nép itta meg a levét. Felső Magyarországon és a Tiszántúlon felperzselt falvak, letarolt mezők, holttestek maradtak az ádáz harcok nyomán. Az emberek az erdők sűrűjébe, a sziklák odúiba, az ingoványokba menekültek. Kuruc és labanc könyörtelenül irtotta egymást. A Duna-Tiszaközén és Pannóniában a török dúlta és falta a nemzet kincseit. Zord, időkbe vezetjük olvasóinkat, ahol azonban mindig megcsillant a magyar vírtus és vitézség. Tyukodi pajtás és a hozzá hasonló bátor vitézek hösi tettei ma is megdobogtatják a szívünket. Róluk szól ez a felemelően szép és izgalmas történet, melynek olvastán büszkeség és melegség önti el szívünket.