Veszélyes háromszög - A mediátor 5. - Tök jó könyvek

Az a baj, hogy ő azt is tudja, hogyan szabadulhat meg a vetélytársától: ha végleg a másvilágra juttatja. Úgyhogy szerintem nyugodtan leszögezhetjük: üldözött vagyok. Azt viszont sose gondoltam volna, hogy nem egy halott lesz az üldözőm. Rohanok. Rohanás közben a köd mintha a lábamhoz tapadna. Kétoldalt egybemosódnak az ajtók. Tudom, hogy semmi értelme egyet is kinyitni: semmi sincs mögöttük, ami segítségemre lehetne. Ki kell jutnom innen, de nem tudok, mert a folyosó egyre hosszabb, s a vége belevész a sötétségbe, melyet alig enyhit a sűrű, fehér köd. Jesse rohan mellettem, és fogja a kezemet. Nem tudom eldönteni, hogy az ujjainak melege vagy a bíztató mosolya űzi-e el a félelmemet; egyszerre biztos vagyok benne, hogy minden jóra fordul. Egészen addig, amíg ki nem derül, hogy Jesse éppúgy nem ismeri a kivezető utat, mint én. És már az se tudja elűzni a gyomromból ismét feltörő páni félelmet, hogy szorosan fogja a kezemet. Várjunk csak! Mintha valaki jönne felénk! Egy nyúlánk figura töri át magát a ködön. Veszett szívdobogásom – a zihálásomon kívül ez az egyetlen nesz ezen a kihalt folyosón – egy kicsit lelassul. Talán itt a segítség! De amikor a köd szétválik, és ráismerek a felénk tartó alakra, a szívem még kétségbeesettebb vágtába kezd. Mert tudom, hogy õ aztán nem fog segíteni. A kisujját se mozdítja meg értünk. Inkább kinevet. Egyszer csak megint egyedül vagyok, s a lábam alól eltűnik a padló. Az ajtóknak is nyoma vész, s egy mélységes mély szakadék peremén állok, amelynek nem látom az alját. Körülöttem ismét kavarogni kezd a köd, lefolyik a szakadékba, és magával akar rántani. Hátrakapom a karom, hogy visszanyerjem az egyensúlyomat, és kétségbeesetten keresek valamit, amiben megkapaszkodhatnék. De nincs mibe kapaszkodni. A következő pillanatban egy láthatatlan kéz nagyot taszít rajtam. Lezuhanok.